2009. december 26.

Anna huszonkettő múlt, én huszonhat, mindketten érettnek éreztük magunkat a gyermekvállalásra, hát bele is vágtunk. Anna hamarosan teherbe is esett, és csodálatos kilenc hónap következett az életünkben. Akkor még nem sejtettem, hogy nem lesz hosszú a boldogságunk...

Címkék: igaz történet, házasság, válás, gyermekvállalás

Huszonkét évesen ismerkedtem meg Annával. Ő akkor tizennyolc volt, épp az érettségire készült és matektanárt keresett, aki felkészíthetné az érettségire. Mindig is jó voltam matekból, ezért is jelentkeztem informatikus szakra a főiskolán, ahol utolsó éves voltam. Az évek során jó néhány olyan tanítvánnyal büszkélkedhettem, aki szeretett, de ami lényegesebb, minden „diákom” sikeresen vette a következő akadályokat, vizsgákat, érettségit. Üzentem Annának, ha még aktuális a korrepetálás, hívjon fel, vállalom a felkészítését.

Így találkoztunk, illetve először csak beszéltünk telefonon, de a hangja már az éteren át is kellemes benyomást tett rám. Az élő Annában sem csalódtam. Kedves, nyitott lány volt, és mellette gyönyörű. Hamar megtaláltuk az összhangot, s miután tisztáztuk a szabályokat (először szigorúan tanulunk, betartva a tanulásra szánt órákat, perceket, csak utána beszélgetünk), nekiestünk a felkészülésnek. Mire Anna leérettségizett (négyesre), már javában dúlt köztünk a szerelem. Nyár végére mindketten tudtuk, együtt akarunk élni, így Anna beköltözött (eleinte csak néhány napra, majd tartósan) a nagyszüleimtől örökölt kis garzonlakásomba.

Mindketten elhelyezkedtünk. Anna egyelőre nem akart tovább tanulni, mert még bizonytalan volt abban, mihez is akar kezdeni az életben, ezért egyik rokona üzletében lett eladó, én egy jó állásajánlatra vártam, s amíg ez megérkezett, szabadúszóként vállaltam weblapok készítését, üzemeltetését. Néhány év alatt elég jól beindult az üzlet, egyre több megrendelésem akadt (az ügyfeleim egymásnak ajánlottak), így nemcsak érzelmileg, hanem anyagilag is egyenesben voltunk. Szerelemben, szenvedélyben és anyagi biztonságban éltük az életünket.

Anna huszonkettő múlt, én huszonhat, mindketten érettnek éreztük magunkat a gyermekvállalásra, hát bele is vágtunk. Anna hamarosan teherbe is esett, csodálatos kilenc hónap következett az életünkben. Féltőn óvtam mindkettőjüket, az orvosi ellenőrzésekre, ultrahangos vizsgálatokra is mindig elkísértem. Izgatottan készültünk fiunk születésére. Végre megszületett Ákos, mindkettőnk legnagyobb örömére. Anna kimerülten, de boldogan emelte mellére a kis jövevényt, ám bármennyire is szerette volna, nem tudta szoptatni.



– Semmi baj, aranyoskám! Nem mindenkinek indul be azonnal a teje – nyugtatgatta Annát eleinte a nővérke, később már az orvosa is, mert nagyon kétségbeesett. – Szorgalmasan fejegesse, majd beindul az! Egyen rántott levest, igyon tejtermelést serkentő teát és sok folyadékot... – csak úgy záporoztak a jó tanácsok, és Anna mindent meg is tett.

Ennek ellenére nem indult meg a teje, és Ákoska „kölcsöntejen” élt. Amikor hazavittem őket, még rosszabb lett a helyzet. Annának órákig kellett volna utaznia ahhoz, hogy leadott anyatejhez jusson, így maradt a tápszer. Hiába mondogattam, hogy több százezren felnőttek már anyatej nélkül, az én Annám vigasztalhatatlan volt. Úgy érezte, nem jó anya, amiért nem tudja szoptatni a kisfiunkat.
Az édesanyja nagyon sokat segített az első időkben. Anna úgy-ahogy megnyugodott, örült a babázásnak, nem láttam rajta semmilyen árulkodó jelet, ami depresszióra utalt volna. Később azonban egyre többször lett hangulatváltozása – hol kirobbanó jókedve volt, hol meg végtelenül letört, szomorú órái. Hallottam már a szülés utáni depresszióról, de azt gondoltam, hogy ez kitalált, „csinált” betegség, amire rá lehet húzni az anyukák érzelemkitöréseit, lelkiválságát. Ma már nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy létezik, hogy igenis valós probléma, amit az esetek döntő többségében orvosolni kell.

Sok hónap vezetett el minket a tudatos terápiáig. Anna egyre hisztisebb anyukává vált, hol dühítette, hol elkeserítette Ákos sírása, viselkedése. Többször próbáltam ezt megbeszélni vele, de hiába. Még magának sem akarta bevallani, hogy ezzel a betegséggel küzd, hát még nekem és az édesanyjának. Ákos féléves volt, amikor először segítséget kértem. A védőnő már korábban is észrevett Annán néhány, a szülés utáni depresszióra utaló jelet, de nem mert cselekedni. Végül én léptem: hetente kétszer pszichológushoz vittem (közben az édesanyja vigyázott akicsire) és megpróbáltam úgy alakítani a munkámat, hogy minél többet lehessek velük. Néhány hétig úgy tűnt, Anna kigyógyulófélben van, de valami történhetett (nem tudom, mi), ami miatt megint visszaesett. Sokan nem értették meg, ami történik velünk és elpártoltak tőlünk. Csak Csaba, a gyerekkori barátom tartott ki mellettünk. Gyakran járt hozzánk – legtöbbször hármasban voltunk (nem volt akkor párkapcsolata), de sokszor ment fel Annához napközben is, amikor ráért, hogy ne legyen egyedül. Vigyázott rá és felvidította. Annára nagyon jó hatással volt, ha társasága akadt, főleg a Csabával átbeszélgetett órák töltötték fel energiával, ilyenkor kiegyensúlyozottabb lett és Ákossal szemben is sokkal megértőbb volt.

Csaba aznap este is nálunk vendégeskedett. Akkor már hetek óta az egyik rendezvényszervező cég weblapját készítettem másodállásban, ezért esténként fáradtan értem haza, és viszonylag hamar el is aludtam. Így történt akkor is. Udvariasan elnézést kértem Csabától, amiért nem vagyok jó házigazda, és visszavonultam a hálófülkébe. Ők a nappaliban nézték a tévét, Ákos a gyerekszobában aludt. Még félálomban hallottam, ahogy nevetnek a vicces jeleneteken, aztán mély álomba zuhantam.

Kábán és fáradtan ébredtem. Nem tudom, mennyit aludhattam, de a sötétségből ítélve még éjszaka volt. Szófoszlányokat hallottam, azt hittem, még mindig a tévé megy, de sötét volt, csak a kis asztali lámpa világított a nappaliban. Hiába kerestem Annát magam mellett, nem találtam.
– Jó volna újból együtt lennünk… – hallottam egy halk férfihangot.
– Tudod, hogy nem lehet. Jani itt van – felelte Anna.
– Igazad van. Majd legközelebb, ha kettesben leszünk – így Csaba.
Azt hittem, álmodom. Még meg is csíptem magam. Az erős fájdalom jelezte, hogy sajnos ébren vagyok. Óvatosan felkeltem és az ajtó mellé lopóztam. Azt gondoltam, talán majd hallok még valamit. Valamit, amiből kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy gondolom. Valamit, ami tisztázza azt a két embert, aki a legközelebb áll hozzám, és mégsem történik közöttük semmi. De csak nagy sóhajtozásokat hallottam, és amikor kilestem, láttam, hogy némán ölelik egymást.

– Ne most! – bontakozott ki az ölelésből Anna.
– Tényleg nem akkor kellene ezt, amikor én is itthon vagyok – léptem oda hozzájuk. – Csaba, ugye megérted, hogy most arra kérlek, menj el.

Minden megváltozott azon az éjszakán. Barátból ellenség, szerető feleségből hűtlen asszony lett, a házasságunk pedig köddé vált. Véget ért egy álom, egy házasság, egy szerelem. Valamelyikünkből kéthetenkénti szülő lesz.

Hogy melyikünk maradhat Ákoska mellett, még nem tudni, mert folyamatban van a gyermekelhelyezési per. Tudom, hogy általában az anya javára döntenek, de a depressziójára és a hűtlenségére való tekintettel még megnyerhetem a fiamat. Küzdök érte, mert a legjobbat akarom neki. Jó apát és kiegyensúlyozott anyát. Utóbbit talán meglelem valahol.