Milyen gyönyörű nap volt, mikor aznap felébredtem. Sosem felejtem el, ahogy kinyitottam a szememet, apró pillék játszadoztak az ágyam körül. Olyan volt, mint valami álom, pedig csak a takarómról szállt fel néhány icike-picike pihe. De már akkor, abban a percben éreztem, hogy valami történni fog, valami, ami csodás és lélegzetelállító.
Miután felöltöztem, és reggelizni mentem, még az étvágyam is szokatlanul jó volt. És utána a kakaó, felettébb jól esett. Nem is értettem, hogy lehet ez a nap ennyire varázslatos, hogy mindent szépnek, és tökéletesen jónak látok.
Tudtam, még hátra van valami, bár fogalmam sem volt, hogy micsoda. De éreztem, minden porcikámban éreztem, hogy a mai nap, merőben más.
Mikor végeztem a reggelivel, elhatároztam, hogy futni megyek. Bár nem volt szokásom, de a nap, és a friss levegő ma úgy hívogatott, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Sőt! Kimondottan késztetést éreztem, hogy megtegyem. Ezért a szobámban, felvettem egy melegítőt, és széles mosollyal a számon, mentem is ki az ajtón, egyenesen a csodás napsütésbe. Beszívtam a friss levegő mámoros illatát, és lassan, mint egy régi akadozó felvétel, kocogni kezdtem. Eleinte csak valóban lassan, aztán felvettem a saját ritmusomat. Jó volt így, nagyon jó. Nézve az elsuhanó fákat, bokrokat, a játszadozó gyerekeket, a sétáló embereket, az ugató kutyákat. A csodás tavaszt.
Úgy gondoltam, hogy teszek egy kört a ház körül, és így a következő sarkon jobbra fordulok. Még az sem lohasztott le, hogy sokan úgy néztek rám, mintha meghibbantam volna, hiszen sem a szomszédaim, sem az ismerőseim nem láttak talán még sosem futni, és főleg nem ilyen jó kedvűen De odaköszöntem mindenkinek, és nem is foglalkoztam holmi megjegyzésekkel, tátott szájakkal.
A sarkon befordulva, azonban nem figyeltem eléggé, és nekiütköztem valakinek, vagy valaminek. Abban a pillanatban nem is tudtam, csak az ütést érzékeltem, és azt, hogy hirtelen meg kellett állnom, és a fejemet fognom, hogy talán így enyhíthetem a lüktető fájdalmat amit az ütés okozott.
Amint már tisztán tudtam magamról, és a körülöttem lévő világot is érzékeltem,felpillantottam, és megláttam a megállásra kényszerítésem okát.

Amint felnéztem, a szám tátva maradt, és a fejem lüktetése átköltözött a szívembe. De ott olyan heves dobogásba kezdett, hogy azt hittem nem csak a környék, de az egész ország hallja. És ha mindez nem lett volna elég, a torkom úgy kiszáradt, hogy egyszerűen képtelen voltam megszólalni.
Ha kívülről néztem volna önmagam, talán még nevetőgörcsöt is kaptam, volna, ám magamban, csak azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy kipréseljek, elrebegjek egy bocsánatkérést. És mikor végre ki tudtam nyögni néhány szót, olyan idétlennek éreztem magam, mintha nem is fiatal nő, hanem egy kisgyermek lennék.
A férfi, aki rosszalló tekintettel meredt rám, vágott egy különös grimaszt, és közölte velem, hogy semmi baj sincs, bár máskor jobban is figyelhetnék.
Az arca, a tekintete... régóta szerettem volna már élőben is látni, hiszen a legtöbb filmjét már vagy egy tucatszor láttam. Csodás, ragyogóan kék szemei elbűvöltek már rögtön az első pillanatban, mikor a tévében vetítették a filmjét, és én a képernyőre tapadva, még megszólalni sem bírtam a döbbenettől. Úgy, ahogy most sem. Hiszen testközelben, sőt, talán még közelebb voltam hozzá egy ütközés erejéig.
Alaposan végignéztem rajta, és meg kellett állapítanom, hogy ha lehet, még jobb képű, még elegánsabb volt, mint a tévében. Sőt, a haja, még fényesebben, még ragyogóbban csillogott, és izmos, erős vállát kihangsúlyozta fekete pólója. Nem csoda, hogy nem hogy megszólalni, de mozdulni is képtelen voltam. Ám ekkor ridegen, szinte elutasítóan szólalt meg, valami különösen ordenálé hangon, amitől kissé össze is rezzentem. Azt parancsolta, és szó szerint parancsolta, hogy azonnal álljak el az útjából, mert nagyon siet.
Megdöbbentem, de a plátói szerelem még mélyen ott égett a szívemben. Lassan sikerült azonban észhez térnem, és félre álltam, hogy el tudjon menni mellettem a sarkon parkoló kocsihoz, amibe unottan, és dühös pillantással szállt be.
Kissé csalódottan néztem utána, és vártam. Magam sem tudom mire, de nem tudtam elhinni, hogy kedvenc sztárom ilyen ellenséges, ilyen... hétköznapi-nak nem mondható arrogáns, fennhéjázós...
Ekkor döbbentem rá, hogy nem is ismerem, miért gondolok róla bármit is. Tudtam, mindezt csak a lelkem kényszeríti ki belőlem. A lelkem, ami eddig rajongott, és most csak ridegséget kapott. De tisztában voltam vele, hogy jogom akkor sincs haragudni, hiszen egy sztár is ember, a maga esendő, egyedi módján.
És mielőtt felocsúdhattam volna a történtekből, ugyanabból az irányból egy másik, ismeretlen férfi lépett oda hozzám. Nem is vettem észre, csak mikor megszólalt mellettem.
-Ne is törődj vele! Gyakran van rossz napja mostanában. Csak azért olyan mogorva.
Ránéztem az ismeretlenre, és próbáltam felidézni az arcát, a testalkatát, a tekintetét, de képtelen voltam. Számomra ő, teljesen idegen volt. Még csak fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet. Vettem hát egy mély levegőt, és próbáltam mosolyogni, hogy ne tűnjek túl csalódottnak. Majd kezemmel legyintettem, és közöltem, hogy nem számít. Persze nem egészen így gondoltam, de ez a saját magánügyem volt, és nem hittem, hogy egy ismeretlennek köze lenne hozzá. Ám amint kedvencem ránk nézett, és dühödten intett felénk, tudtam, hogy az a jelzés nyilván nem nekem szól. Ezért a férfire néztem, és megpróbáltam a lehető leglehengerlőbb mosolyomat felvenni.
-Úgy látom türelmetlen. -szólaltam meg zavartan.
-Ő? Mindig az. -nyugtázta a férfi, és úgy tűnt, hogy egyáltalán nem siet. Még a kezeit is zsebre dugta, és úgy mért végig.
Először próbáltam nem foglalkozni átható pillantásával, de amikor észrevettem, hogy esze ágában sincs abbahagyni, már igazán elpirultam. Lopva én is átmustráltam, és bár nem volt olyannyira izmos, és edzett, mégis áradt belőle a férfiasság. Sötétbarna haja fiatalosan rövidre vágva, fehér inge ujja könyékig feltűrve, öltönynadrágja láthatólag egyedileg szabott, mégis laza, és lehengerlő. Az arca... az arca hasonlított ugyan kedvenc sztároméra, mégsem ugyanaz volt. Vonásai lágyabbak, finomabbak voltak, és sokkal kedvesebbek is. És csak ekkor döbbentem rá, hogy míg én egy elegáns, csinos férfit nézek, addig ő egy slampos, melegítőben lévő, kócos fiatal nőt lát, aki most inkább hasonlított egy takarítónőre, mint egy ifjú virágszálra.

Talán le kellett volna sütnöm a szemem, és szégyenkezve eliszkolni, de nem tudtam. A férfi tekintete olyan érdeklődően meredt rám, hogy kíváncsi voltam, mi érdekelheti ennyire. Kicsit oldalra hajtottam a fejemet, és úgy pislogtam rá. Ő ekkor elmosolyodott, ám mielőtt megszólalhatott volna, a kocsi éles dudája törte meg a közénk beállni készülő varázst. Mert, hogy reméltem, az lesz. Olyan régóta vártam már a nagy találkozást a nagy Ő-vel, hogy már folyton azt képzeltem, a következő sarkon ráakadok. Most is épp egy sarkon álltam, és miért ne lehetett volna ez a megfelelő?
A férfi felsóhajtott, és nem törődve a kocsi dudájának harsogó hangjával, egyik kezét felemelve kivett az inge zsebéből egy papírt, meg egy tollat, és felfirkantva valamit, a cetlit átnyújtotta nekem.
-Amiért ez a kis incidens ért, az ütközés és ...az a nem túl kedves hangnem, szeretnélek meghívni. Este lesz itt egy kis baráti összejövetel, a bátyám születésnapját ünnepeljük. Nem leszünk sokan, de biztos jó lesz.
Amikor elvettem a papírt, csak akkor fedeztem fel, hogy az valójában egy névjegy, és a hátulján egy helyi cím van felírva. Na most estem csak igazán zavarba, hiszen ez egy zárkörű rendezvény lesz, nem igen volt ott keresnivalóm.
-Nem hiszem, hogy a bátyád örülne neki. - motyogtam, és már készültem is, hogy visszaadjam a névjegyet, ám a férfi olyan elbűvölően nézett rám, hogy kész voltam elolvadni tőle. Főleg, mikor közölte, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy a bátyja mit gondol, hiszen eleve ő bántott meg.
Nagyot néztem, és szinte tátott szájjal fordultam a kocsi felé, majd vissza a beszélgetőpartneremhez. Na igen. Most már még több hasonlóságot észrevettem rajtuk, aminek valamiért hangot is adtam.
- Demo a bátyád?
A férfi felnevetett, és ettől a szemei sarkában apró nevetőráncok jelentek meg, amik kisfiússá tették az egész arcát. és, mikor már kimúlatta magát, áthatóan a szemembe nézett. Még egy kicsit közelebb is hajolt, mintha bizalmas információt készülne elárulni.
- Igen, az. Most rossz passzban van, de hidd el, hogy ha formában van, nagyon jó vele lenni. Akkor igazán lehengerlő.
Bár szívesen megjegyeztem volna, hogy engem kis híján le is hengerelt az imént, mikor összeütköztünk, de úgy láttam jobbnak, ha hallgatok. Miért rontsak el mindent egy idétlen megjegyzéssel? Helyette inkább a névjegyet tanulmányoztam, és megnéztem a rajta álló nevet. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a rajta szereplő név, nem másé, mint a velem szemben álló férfié. "Pete" ízlelgettem a nevét, ami igazán furcsának hatott. De próbálta nem foglalkozni vele, hiszen a filmes világban nem meglepő ha egynek-másnak olyan neve van, amilyet még sosem hallott azelőtt a világ. De mégis örültem, hiszen így a beszélgetőpartneremnek neve is lett.
-Akkor este találkozunk... remélem.
És ha a mondat maga nem is lett volna elég, hát mindent elárult az a mosolygó, lágy, mégis hívogató tekintet, amivel rám pillantott, mielőtt az egyre türelmetlenebbül dudáló bátyja kocsijába beszállt volna

A nap még mindig melegen sütött, de már oda sem figyeltem rá, csak a távozó kocsit néztem, ami olyan sebességgel, türelmetlenül robogott el, hogy félő volt, még valami baleset is éri. Az utána maradó füstben magam sem láttam már tisztán. Ahogy a névjegyre pillantottam, nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjam. Persze mindez szebb lett volna, ha maga Demo, és nem az öccse hív el, ha kedvenc sztárom az, aki ilyen kedves hozzám, nem Pete. De ez sem számított, hiszen, mikor reggel felkeltem, tudtam, ez egy ragyogó nap lesz, és vár rám még valami egészen rendkívüli. És bizonyára éppen ez volt és lesz az.
Sietve elsüllyesztettem a névjegyet a zsebembe, és tovább folytattam, felüdítő kocogásomat. Bár a táv maga nem volt hosszú, mégis egy örökkévalóságnak éreztem, mire haza értem. És az ajtón belépve azonnal a telefonhoz sietve felhívhattam végre kedves barátnőmet, hogy elújságoljam neki, mi is történt velem ma reggel.
Helga kétkedve fogadta az elbeszélésemet, nem igen akarta elhinni, hogy egy ilyen nagy sztárral hozott össze a sors, és még egy meghívást is magamnak tudhatok éppen az ő bulijára. Gondoltam felajánlom neki, hogyha ennyire kételkedik, beszkennelem a névjegyet, és a rajta lévő címet is, és átküldöm emailben, hogy a saját szemével láthassa. Ám ennél sokkal jobb ötletem támadt, ami nekem is nagyobb bátorságot adna. - Gyere el velem! - ajánlottam fel neki, mire ő egy darabig megszólalni sem bírt, majd halkan, szinte már óvatosan jegyezte meg, hogy egy zárt körű partira, nem biztos, hogy beengedik.
Ez eszembe sem jutott, ám még abban sem voltam biztos, hogy engem beengednek majd. Talán ezért is akartam annyira, hogy ne egyedül kelljen mennem, hanem legyen mellettem valaki, akiből bátorságot meríthetek. És ahogy Helgát ismertem, sokáig nem kéreti magát, mert nem akadt fönn holmi részletkérdéseken.
Így is volt. Drága barátnőm a következő fél órában már azon tanakodott a telefonba, hogy mit is vegyen fel, miben mutatna a legjobban. És csak ekkor döbbentem rá, hogy akármiben én sem mehetek. A szekrényem tartalma viszont nem meríti ki a felsőbb tízezer igényeit így egy ilyen bulira sem találnék benne megfelelőt.
Sietve elköszöntem barátnőmtől, megbeszélve, hogy hamarosan beugrik, hogy elvégezhessük még az utolsó simításokat is magunkon a buli előtt. Majd azonnal a szekrényemhez léptem, és szinte feltépve az ajtaját elkezdtem kidobálni belőle a cuccaimat. Ám minél jobban a a mélyén jártam, annál jobban láttam, hogy innen ma nem fogok tudni megfelelő öltözéket választani magamnak. Hirtelen támadt elkeseredettségemben elmentem lezuhanyozni, hogy aztán tisztán, és már tiszta fejjel tudjak gondolkodni.

A zuhany nagyon jót tett. Nem is gondoltam volna, de amellett, hogy tiszta lettem, még fel is frissültem tőle. Persze tisztán gondolkodni így sem nagyon tudtam, de abban a percben ez nem is számított. Ám, amint kiléptem a zuhany alól, mintha ráébredtem volna, hogy a problémám még nem oldódott meg. Ezért a szobámba lépve, magamra vettem egy világosszürke farmert és egy rózsaszín sztreccspólót, és már készültem egy bevásárlókörútra egy csodaszép esti viseletért. Nem akartam sokáig halogatni, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy az első butikban meg is találom a megfelelő ruhát. Így amint elkészültem, kiléptem az ajtón. Ám abban a pillanatban Helgát pillantottam meg a küszöböm előtt, amint jónéhány ruhát egyensúlyozva a karján próbált becsengetni. Döbbenten néztem rá, de ő csak arrébb tolt, és besietett a lakásba, egyenesen a nappaliba, ahová szépen, vigyázva letette a holmijait.
-Minek hoztál ennyi ruhát? -kérdeztem tőle csodálkozva, mire ő rám se hederítve felvette az egyik csodás mélykék hosszú ruhát a stócból és elém rakta azzal, hogy próbáljam fel. Sőt! Az összeset próbáljam fel, hogy meglássuk melyik lesz a megfelelő. Mikor rákérdeztem, hogy mégis miért, csak nevetett.
-Tudtam, hogy nincs az alkalomhoz megfelelő öltözéked, hát hoztam.
Nem sok választásom lévén, és így a pénztárcámat is kímélve, nekiláttam vetkőzni, öltözni, barátnőm árgus, kritikus tekintetével övezve. Minden ruhához fűzött valami megjegyzést, miközben már a frizurámat nézte, hogy vajon azzal mit is lehetne kezdeni.
Azt hittem estig még rengeteg időnk van, ám rá kellett jönnöm, hogy a sok ruha és frizurapróba miatt az idő nagyon is gyorsan szállt. És mire ráébredtem ennek tudatára, már odakint szürkülni kezdett.
-Mikorra kell ott lennünk? - kérdezte Helga teljesen ártatlanul, miközben belepréselte magát egy aranyszínű hosszú, szűk estélyibe, aminek még vállrésze sem volt.
Hirtelen ránéztem, és próbáltam visszaidézni a névjegyen írottakat, hiába. Olyannyira ideges voltam, hogy teljesen biztosra semmit sem voltam képes állítani. Ezért a fürdőbe siettem, és a melegítőmben turkálva kerestem a papírt. Csak akkor lélegeztem fel, mikor kezemmel megérintettem a kemény névjegyet. Sietve kihúztam a zsebből, és megnéztem. Még volt két óránk az indulásig, és akkor is még talán korán érnénk oda, tehát nem volt ok aggodalomra e téren. Annál nagyobb a ruha terén, mert Helga ragaszkodott hozzá, hogy egy tűzpiros, térdig érő ruhát vegyek fel, melyet csupán egy spagettipánt tartott a vállán, és olyan mély dekoltázsa volt, hogy ha előrehajoltam, félő volt, hogy kiesik belőle minden, aminek nem szabadna. Vagy pont ezért találták ki ezt a ruhát? Erre nem jöttem rá. Mindenesetre míg én hevesen tiltakoztam, addig Helga kijelentette, hogy ha mást választok, akkor ő el sem jön velem. Így nem maradt más, bele kellett törődnöm, hogy egész este ebben a ruhában fogok mulatni. Már ha egyáltalán mulatni fogok.

Folytatás