Ha szerelmesek vagyunk, számunkra a szerelmünk tárgya a legfontosabb. Akármilyen is, akárhogyan is néz ki, mi szépnek, és jónak látjuk. Megvédjük barátainkkal, rosszakaróinkkal szemben is, és megtennénk mindent azért, hogy mindig velünk legyen és velünk maradjon. A szerelem erős, szenvedélyektől fűtött érzelem. Kicsit hasonló a rózsaszín szemüvegre, amin át az ember naivan, pozitívan látja a világot. Azt hiszi, a szerelme tökéletes és csodás. Csupán ártó, kapcsolatromboló butaságnak gondolja az óvó, féltő, figyelmeztető ismerősöket, akik próbálják távol tartani, vagy épp lebeszélni egy kapcsolatról.
Amíg fiatalokról van szó, kamaszokról, ez a szerelmi vakablak érthető, hiszen a kamaszkor egyik sajátossága az énközpontúság és a "senki nem ért meg" állapot. Ilyenkor jobban össze lehet téveszteni a valóságot az érzésekkel, a jót a rosszal. Sok fiatal el sem hiszi, hogy vele bármi rossz is megtörténhet, és sorra követi el apróbb, nagyobb baklövéseit.
Ma már odáig jutott a világ, hogy alsós iskola alsó tagozatosok is "járnak" egymással. Már bennük kialakul a szerelem keresése, és megtartásának akarása. De amíg náluk még egy kézfogásnál vagy egy puszinál befejeződik a szerelem, addig a nagyobbak nem elégszenek meg ennyivel.
És ha egy kamasz összeakad egy olyan fiúval, lánnyal, aki sokkal többet akar, hát szó nélkül megteszik nekik, mert azt hiszik ez így jó, ez így természetes.
Mindig és és szinte minden kapcsolatban a szeremet látják, és meg is akarnak tenni mindent a kapcsolatért. Persze később egy új, erősebb szerelem alatt rájönnek, hogy az előző kapcsolatuk nem szerelem volt, csak valami jóval "laposabb", jóval gyengébb dolog.
A szerelem nem múlik el egyik pillanatról a másikra. A szerelem nem váltogatja a "partnereit". A szerelem erős, és ugyanannyit követel, amennyit ad is.
De nem lehet szeretni minden áron, csak addig, amíg a kapcsolatban mindkét fél ugyanúgy érvényesül, ugyanolyan akarattal vesz részt.